A kenyérsütés hagyománya sok idős emberben nosztalgikus érzelmeket kelt. Szeretném megosztani a saját emlékeimet arról, hogyan került majd száz évvel ezelőtt a kenyér az asztalunkra.

Sokan váltig állítják, hogy hét évenkint az emberi test minden sejtje kicserélődik és ezzel együtt az egyén étkezési szokása, ízlésvilága is alapos változáson megy keresztül. Aki eddig sósan szerette az ételeket, ezután kevés sót fogyaszt. Aki forrón szerette a levest, az most percekig kavargatja, hűti az ételt, mielőtt hozzáfogna a kanalazásához. Az eddigi "húsevők" tésztafogyasztóvá válnak, az édesszájúak a savanyú étkeket preferálják, s akik minden főtt ételhez is egy szelet kenyeret kértek, azok alig fogyasztanak kenyeret.

Én mindig nagy tisztelője voltam a kenyérnek, de voltaképpen nem nagyon válogattam a minőségben, mindenféle kenyeret, fehéret, barnát, frisset, pirítottat jóízűen elfogyasztottam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az egyik pék kenyerét szeretem, a másiknak a héját túl keménynek, a belét sületlennek, íztelennek érzem, némelyiknek a színe vagy a formája nem tetszik. Így azután mostanában akárhol járok és kedvemre való kenyeret tesznek elém, nem restellem megkérdezni, hogy hol sütik, hol árulják ezt a finom kenyeret és - jóllehet üzletbe ritkán teszem be a lábam - a jó "életet" forgalmazó boltot, pékséget szívesen meglátogatom és az ott levőkkel elbeszélgetek.

És felidézem emlékezetemben a szülői ház kenyerét és kenyérsütési szokásait is. Ezek már a búza őrlésével kezdődtek. Minden gazdának voltak kedvelt malmaik, amelyekre esküdtek! Évente 4-5 alkalommal mentek őröltetni, a szekerek letáboroztak a malom udvarán, a lovak "zaboltak", a kocsisok megitatták őket, a gazdák pedig nem felejtettek el átadni a molnárnak egy palack bort, pálinkát, egy kosárka gyümölcsöt, zöldséget, egy szál hazai kolbászt vagy egyéb finomságot. Ahogy az akkortájt illett!

A kenyeret a háznál a saját, a majorságban a közös kemencében sütötték. Hetente egyszer volt szokásban kenyeret sütni és annak ki kellett tartania a következő sütésig. Persze csak akkor, ha kovászolt, krumplis volt a sokáig gyúrt, magasra dagasztott tészta! A házi kenyér még egy hét múlva is kellemesen fogyasztható volt, de a friss, puha, omlós kenyérnek nem volt párja!

Nagy gyakorlatra volt szükség a kemence felfűtéséhez. Ez sok helyen szalmával, bortermő vidéken szőlővenyigével, máshol kukoricaszárral, erdős tájon tűzifával történt. De mikor lehetett a kenyérnek valót berakni a sütőtérbe? Ez volt az igazi tudomány! A parazsat széttolták, közben a kemence padlója szépen szikrázott és akkor egy maréknyi száraz lisztet szórtak a kemence izzó aljára. Ha a liszt egy pillanat alatt fellángolt, akkor már be lehetett vetni a kenyérnek valót, meg a cipókat. Még egy lisztpróba megmutatta, hogy a maradék kenyértésztából készített, megfűszerezett utósütés is elkészülhet-e. Ha a liszt lángra kapott, jöhetett a lángostészta, amely éppen innen kapta a ma is használatos nevét.

A kemencéből sütőlapáttal ügyesen kivett kenyeret azon nyomban nem volt illő dolog megszegni, meg kellett várni, hogy kihűljön. Az estebédnél - amikor a család apraja-nagyja a napi munka után, megtisztálkodva - körülülte az asztalt, a családfő felemelte a frissen vasalt, fehér terítőről a kenyeret, a nagy késsel keresztet rajzolt az aljára és sorban, mindenkinek kiosztott egy szelet, omlósan friss kenyeret.